Bejegyzések
„Legyen szó egészségről, oktatásról, anyagi jólétről, mindenütt lesznek az átlagnál rosszabb helyzetű gyerekek. A perdöntő kérdés az, hogy mekkora a lemaradásuk. Valószínűleg van egy pont, amelyen túl a lemaradás nem elkerülhetetlen végzet, hanem politikafüggő, és nem egyszerű egyenlőtlenség, hanem igazságtalanság” – írja az UNICEF, az ENSZ gyermekvédelmi szervezete. A kormány Nemzeti együttműködés programjában markánsan megjelent a szegénység és kisebb nyomatékkal az egyenlőtlenségek csökkentésére irányuló kormányzati szándék. Az egészségügy esetében, írja a program, „aggasztó mértéket öltenek az egészségi állapot térségi és társadalmi egyenlőtlenségei is… Kiemelt cél a lakosság egészségi állapotának javítása és a területi különbségek csökkentése”. Az iskolának, pontosabban „az oktatás-nevelésnek kiemelt feladata van a társadalmi szolidaritás, az egyenlőtlenségek kiegyenlítésében”.
A program valósághű diagnózisokat ad munkanélküliségről, mélyülő szegénységről, a nyomorban tengődő gyermekekről és arról, hogy „nem lett jobb a gyermekeknek, ahogyan pedig a szocialisták programja meghirdette. A legszegényebbek közvetlen támogatására az állam jelenleg is csupán a költségvetés kiadásainak egy százalékát költi el”. (75. o.) Ennyire világos diagnózis után evidensnek tűnt, hogy az új kormányzó párt azonnal megkezdi a terápiát, megállítja és megfordítja a korábbi kormányok szegényellenes politikáját. A már meghozott és még tervezett jogszabályokból kibontakozó törekvések ennek az ellenkezőjére utalnak.
Az egyenlőtlenség nem azonos az igazságtalansággal, de nagyon közel áll hozzá. Igazságos-e, hogy amikor már elég forrás van Magyarországon ahhoz, hogy megszűnjön az éhezés és fázás, mégsem jut elég étel, tüzelő, cipő a gyerekek harmadának-negyedének? Igazságos, hogy ha szegény valaki, akkor tíz évvel kevesebbet él, mint ha jómódú? A tömegnyi igazságtalanság csökkentésében sokan sokat segíthetnek, de a fő felelősség az államé.
Magyarországon a mérhető jövedelemkülönbségek az európai átlag körül vannak, ám így is nagyok. Az alsó és felső jövedelmi tized között hét-nyolcszoros a különbség. (A vagyoni különbségekről nincs adat). A kormányzatnak kevés közvetlen eszköze van a jövedelmi és vagyoni szélsőségek korlátozására. Ezek közül legfontosabbak az adók, amelyek esetleg fent korlátozhatnak, és a szegényeknek nyújtott juttatások, amelyek az alsó szintet emelhetik. Mindkét eszköz ma az igazságosság nevében elvárható iránnyal ellentétesen változik. Az adók esetében a kormányzat már 2010 nyarán kiütötte saját kezéből az egyenlőtlenség-újratermelés korlátozásának egyik fontos eszközét, amikor az egyenesági rokonok között megszüntette az örökösödési illetéket, bármekkora legyen is a vagyon. A magas jövedelműeket szolgálja a tőkejövedelmek és vállalkozások egyre kedvezőbb adóztatása – kivéve persze a különadóval sújtott (sajátosan kiválogatott) ágazatokat és vállalatokat. Hivatalos kormányzati tájékoztatás szerint „2011 lesz az első teljes adóév, amikor a hazai vállalkozások 500 millió forintos adóalapig a korábbi 19 százalék helyett mindössze 10 százalékos társasági adót kell hogy fizessenek”, és már törvény rögzíti azt is, hogy 2013-tól ez a határ is megszűnik, a társasági adó mindenkinél 10 százalékos lesz. (A tőkejövedelmek adója a munkajövedelmeknél is kedvezőbb.)
A személyi jövedelemadó egységes kulcsa is tovább erősít egy sor egyenlőtlenséget. Mellesleg: egységes adókulcs Európában Monacón (0 kulcs) kívül csak a volt „keleti blokkban” van, ám ott, egyelőre Lengyelország és Szlovénia kivételével, mindenütt. (2010. októberi adatok szerint a világban is csak két-három további példa van erre: Szaúd-Arábia 20, Virginia-szigetek 0 százalék.) Magyarországon az adókulcs csökkentése a magas jövedelműek számára 147 milliárd forint többletet jelent. A családi adókedvezmény átalakítása további 145 milliárd forintot biztosít a gyerekes családoknak, ami csaknem a fele a családi pótlék teljes összegének – vagyis akár 40-50 százalékkal emelhető lett volna a családi pótlék, ami kiemelt segítséget adott volna a gyerekeseknek, kivált a sokgyerekeseknek, a gyereket egyedül nevelőknek. Ám az adókedvezmény formájában nyújtott növekmény csak azokhoz ér el, akik igénybe tudják venni. Az egygyerekesek havi 120 ezer, a kétgyerekesek havi 170 ezer, a háromgyerekesek havi 490 ezer forint bruttó kereset mellett tudják a teljes kedvezményt – gyerekenként havi 10, 20, illetve 33 ezer forintot – érvényesíteni. Ha van kereső, ez az egy- és kétgyerekesek zöménél még menni fog, a nagyobb családoknál ritkán, hiszen kevés családnak van havi félmillió jövedelme. Akinek van, annak 2011-től csupán a gyerekek okán évi 1,2 millió forinttal nő a jövedelme. A jövedelemeloszlás alsó régióiban viszont a gyermekek 35-40 százaléka olyan családban él, amelyben vagy nincs kereső, vagy olyan kevés a kereset, hogy elvesztik az adókedvezmény zömét. A gyerekek több mint harmadánál tehát az adóreform nyomán marad a nem indexelt, csökkenő reálértékű családi pótlék, a csökkenő jövedelem.
Természetesen nem az a baj, hogy a gyerekesek támogatása nő. A probléma az, hogy e támogatás csak a felső- és középosztálynak jár. (Egy másik, itt nem részletezhető nehézség az, hogy a családi adókedvezmény a gyermektelenek szempontjából az elvben elutasított és igazságtalannak tartott „gyermektelenségi adóként” működik.) A kormány tájékoztatását idézve „Az egykulcsos adózás és a társasági adó csökkentésének köszönhetően 600-700 milliárd forinttal több marad a magyar lakosságnál és a vállalkozásoknál” – tegyük hozzá, többnyire az átlag feletti jövedelműeknél. Ez látszik megfelelni a kormányzat kimondott szándékának a középosztály erősítéséről. Csak hát egyfelől az igazi nyertes (miként a vagyonok örökölhetőségénél) inkább a felső-, mint a középosztály. Másfelől kegyetlen kérdés, amire én nem tudok igenlő választ adni, hogy a középosztály erősítése történhet-e a szegény gyerekek rovására? Biztos, hogy igazi az erősödés, ha nem veszünk tudomást arról, milyen következményekkel járnak a nekünk nyújtott kedvezmények? Erkölcsileg is erősít, ha tudjuk, hogy saját családunk körülményeinek javításával a kormányzat tudatosan rontotta tovább a gyerekek szegényebb harmadának helyzetét?
A kisebb keresetűek jó részénél – nagyjából havi 250-300 ezer forint alatt – jól érzékelhető lesz a szja lefelé terjeszkedésének és a félszázalékos nyugdíjjárulék-emelésnek a kedvezőtlen hatása. E mellett teljes egészében őket sújtja az adójóváírás csökkentése. 2011-ben csak ez a döntés 96 milliárd forintos veszteséget okoz „lent”. A lépés érthetetlen. Adam Smith óta az egyik adóztatási alapelv, hogy egy a legalapvetőbb szükségleteket fedező összeg alatti jövedelem nem adóztatandó. Ezt az elvet a világ országainak túlnyomó többsége követi, vagy 0 kulcsos adósávval, vagy az adóalapból leírható összeggel. A nem adózó jövedelemrész szokásosan az eltartottak számával nő, és magasabb jövedelmek mellett csökken. Az elvetMagyarország 1988-tól mindig csak részlegesen alkalmazta. Maga az öszszeg (0 kulcsos sáv) az 1988. évi induláskor még megfelelt az elveknek, az adósáv felső határa a minimálbér fölött volt. Emellett létezett, elsősorban a munkavállalók közlekedési költségeinek ellensúlyozására havi 1000 forintos adójóváírás. Az adómentes határ azonban – különösen reálértéken számolva – fokozatosan csökkent, majd 1996-ban megszűnt. Eközben az adójóváírás olykor megszűnt, olykor visszatért kisebb-nagyobb összegekkel. A költségvetési források növelésének hol erősebb, hol gyengébb érdekén kívül eddig nem találtam elvi magyarázatot arra, hogy miért volt és maradt az adójóváírás ennyire bizonytalan. Mára a jóváírás összege szinte szimbolikussá vált. A tervek szerint két év alatt a 0 kulcsos sáv sorsára jut, teljesen megszűnik. Újabb távolodás Nyugat-Európától.
A szegények helyzetét tovább rontja az ellátások kurtítása. A válságok során elszenvedett veszteségek többnyire arányosak azzal, hogy ki milyen védekezési technikák mozgósítására képes. Ebből következik, hogy ha csak nem történnek különleges erőfeszítések a védelmükre, akkor többnyire a mindenféle forrásokban szegények a legnagyobb vesztesek. A hatékony, széles körű védelem leginkább az állam dolga lenne. Ezért terjed Európa nyugati térfelén a szociálisminimum, azaz olyan pénzbeli ellátási rendszer, amely a társadalom minden tagja számára biztosítja a minimális szintű, szűkös, de mégis elviselhető megélhetést. Magyarország ezt az elvet sosem vette komolyan. Ez a válság bekövetkeztével a korábbinál is nagyobb károkat okoz. A szegények védelme szokás szerint ezúttal is minimálisra sikeredett. A kevés jó példa egyike a kilakoltatási moratórium, ami azonban csak 2011 áprilisig ad védelmet azoknak, akiket adósságbehajtás vagy otthonvesztés fenyeget. 2010 végén több mint százezer végrehajtással fenyegetett ingatlanról és egymillió feletti adósról szólnak a hírek. Egyelőre – számos ilyen javaslat ellenére – a gyermekes családok kilakoltatása ellen sincs védelem.
Az ellátások – családi pótlék, segélyek – zömének reálértéke 2008 óta mintegy 15 százalékkal csökkent az indexálás elmaradása miatt. A nyugdíjminimum összege, amely a legtöbb segély számítási alapja, negyedik éve 28 500 forint. Ennyi a gyes vagy a munkanélküliek bérpótló támogatása is. A segély ennél kevesebb. Noha a munkanélküliség 2011-ben minden valószínűség szerint inkább nő mint csökken, az eddigieknél kevesebb vagy alig több jut munkanélküli ellátásokra, közmunkára, segélyekre. Ez utóbbiak összege továbbra sem éri el a sokat emlegetett határt, a GDP egy százalékát. A közfoglalkoztatásra 2010-ben 116, 2011-ben 64 milliárd jut. Nem mindenkinek fog tehát munka és ezzel minimálbér jutni. Annál kevésbé, mert az új közmunkaprogram a többségnek csak négyórás munkát, azaz havi 39 ezer forint bruttó bért szán. Az összes felsorolt szegénységenyhítő tétel – a közmunkától a rendkívüli segélyig – bár két és félmillió szegény, ezen belül egymillió gyerek életét lenne hivatott könnyíteni, együtt is alig teszi ki a 28 ezer milliárdos GDP három százalékát. A „legszegényebbek közvetlen támogatásának” korábban a jelenlegi kormány által sérelmezett szűkmarkú összege tovább zsugorodott.
A Központi Statisztikai Hivatal által számított létminimum, amely minden szükségletet szűkösen elégít ki, de lehetővé teszi a rezsi kifizetését, egy kétgyerekes családnál 2011-ben 260 ezer forint körül volt. A segélyen élő család pénzjövedelme – már ha mindent megkap, ami „jár”, ami nem általános – alig éri el a 100 ezer forintot. Ennyi jön össze 28 500 forint bérpótló juttatásból, 27 ezer forint családi pótlékból, mondjuk – bőkezűen számítva – 25 ezer forint kiegészítő vagy rendkívüli segélyből, lakástámogatásból, alkalmi jövedelemből, meg abból, ha a gyerekek ingyenes óvodai-iskolai étkezésének árát is átszámítjuk pénzre. A létminimum és a tényleges jövedelem közti 150 ezer forint feletti hiány akkor sem szüntethető meg, ha szigorítjuk a minimumot, vagy kicsit több feketemunkát nézünk el. Az adatokból sajnos az is következik, hogy ha van is egy kereső, de a minimálbér körüli a bére, akkor a „kell és a van” közötti jövedelmi szakadék legföljebb felét tudja áthidalni. Ha nincs kereső, az szükségképpen jelent nélkülözést, fizetésképtelenséget és eladósodást, további súlyos következményekkel. Csak részben enyhíti a szegénységet, ha van egy alacsony jövedelmű munkavállaló, és még kevesebb munkára ösztönzést jelent a félmunkaidő, pláne minimálbéren. Gyakran fölmerül, hogy a pénzbeli ellátásokat részben vagy egészben meg kellene szüntetni, mert a szegények elkocsmázzák, elszórják a pénzt. Ez a kérdés is túl messzire vezet, de legalább két megjegyzést tennem kell. Számos kutatás és helyi tapasztalatgyűjtés bizonyítja, hogy persze, a szegények, (és a nem szegények) néhány százaléka elissza, eljátékgépezi a pénzt. Ők a hangosak és láthatók. A szegények túlnyomó többsége, 90–95 százaléka csendben kínlódik, és elsőnek a gyerekeknek próbál enni adni, már ha az uzsorás nem gyorsabb.
A középosztály erősítésére fordított 600–700 milliárd forintot valahogyan pótolni kellett a költségvetésben. A nem feltétlenül pozitív hatású különadókon, illetve a visszamenőleges adóztatáson túl számos megszorítás történt, amely mind elsősorban a szegényeket érinti. Túl azon, hogy pénzjövedelmüket – inflációval és szigorításokkal – kurtítják, többnyire romlik a központi vagy helyi költségvetésekből fedezett szolgáltatások – oktatás, szociális munka, hajléktalan ellátás, stb. – központi fedezete és színvonala. A jobb helyzetűek ezt a saját erejükből tudják kompenzálni. A szegények azonban elszenvedik a következményeket.
A szegénység már 2007 és 2009 között is nőtt. Az új kormányzat eddigi lépései alapján a további szegényedésnek nagy a valószínűsége. E folyamatokban a gyerekek a legnagyobb vesztesek közt vannak.
Forrás: NOL
